Természetesen, mint minden generáció, vagy közösség esetében, a mádiaknak is kialakult szokásai, hagyományai voltak.
1925-37 között Gyöngyösi Gáspár tanított Mádon. Ö készített feljegyzéseket ezekről a szokásokról.
Mád lakossága mindig magyar volt. Hol történelmi csapásoktól megfogyatkozva, esetenként békében, sokan együtt élve, de mindig magyarok voltak, amit ők büszkén vallottak is. Előfordult hogy több szláv, illetve tót nemzetiségű család költözött a községbe, de a Szláv utca, Tót utca neve hamar feledésbe merült. A hajdani Rác utca mai napig a Rákóczi út nevet viseli. A mádi nép az idegenekkel szemben igen zárkózott és bizalmatlan volt, de ha megbarátkoztak valakivel, szívesen bizalmukba fogadták.
A község két végét "alvég"-nek és "felvég"-nek nevezték. Ezek az elnevezések még ma is élnek. Az utcaképet 70-80 évvel ezelőtt is sok olyan házacska díszítette; amely az 1760-1880-ig terjedő időszak építészeti stílusát képviselte. Ezek a magyaros, tornácos házak kőből épültek. Többnyire a mádi Ősz-hegyi- illetve a subái bányából származtak a könnyen faragható terméskövek.
Ezekből a tornácos épületekből ma már sajnos sokkal kevesebbet találhatunk, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Míg az előbb említett épületek minden díszítéstől mentesek voltak, addig a főutcán sétálva ma is gyönyörködhetünk a kőrámás ablakokban, kőrámás kapukban. Ezek a kőrámák többnyire copf stílusban készültek. A házak beosztása általános volt. Középen állt a pitvar, az utca felé eső szoba az "elsőház", a másik a "hátsóház", a kamra és a borház után az istálló állt a sorban. A padló csak döngölt, tapasztott volt. Ekkoriban pince még nem volt a házak alatt. A már akkor is vagyont, megélhetést biztosító bort különálló pincékben tárolták. Több főúri család pincéje bejáratát faragott kövekkel díszítette, néhány kőbe vésett főúri címer ma is őrzi emléküket.
Hagyományos viselete is volt a mádiaknak. A bokáig érő ráncolt, sötét szoknya, kordován csizma és a fehér fodros fejkötő az asszonyok viselete volt. A férfiak fekete zsinórozott, posztó nadrágot, csizmát viseltek, hosszú gubával, majd később rövid rokk-kal, alatta lajbival és fekete kalappal. Egy szólás is ránk maradt ebből az időből: "Gubában légy kánikulában is!"
Természetesen a vasárnap már elődeink életében is pihenőnap volt. Ilyenkor a fiatalok a falu "nagy utcáján" korzóztak, az idősebb asszonyok pedig kiültek a ház elé és megvitatták a hét eseményeit, persze a saját véleményükkel bőven fűszerezve. Ezen beszélgetések alatt születtek a boszorkányos történetek is. Sok asszony meg is esküdött rá, hogy látott már boszorkányt. A füstölés, szentelt víz hintése zavarta el a gonoszt, ekkor már nem kellett tartaniuk a ház körüli állatok megrontásától sem. Az asszonyok és férfiak egyenjogúságát az is bizonyítja, hogy Mádon férfi is lehetett boszorkány. Volt még egy dolog, ami megmozgatta az emberek fantáziáját - a kincskeresés. Ez a feltételezés nem is lehetett alaptalan, hiszen a sok háború, harc idején sokan elásták a vagyonukat, remélve, hogy értékeik a föld alatti biztonságban átvészelhetik a háborút.
A mádiak szép, tiszta estéken azonban azt is látni vélték "hogyan tisztul a pénz". A szölőföldek környékén, ilyenkor háromszor lobbant fel ilyenkor egy halvány, kékes fény, jelezve így a kincs hollétét. Aki vette a bátorságot és a kincs felkutatására vállalkozott, a kiásása után rögtön szörnyethalt - vélték a legbabonásabb mádi emberek.
Elődeinkre a babona mellett a vidámság, jókedv is jellemző volt. Szívesen ragasztottak egymásra tréfás gúnyneveket is, pl.: Pupu Bodnár, Kapari Kovács, Selyem Pendely, Csupagatya Szabó. Az elnevezések közül néhány még ma is élénken él a köztudatban.
Természetesen nem csak bálokból és szórakozásból állt a mádiak élete. Egész évben szorgalmasan, fáradhatatlanul dolgoztak a határban. Lakodalomra is csak a szüreti munkák elvégzése után kerülhetett sor. Sokszor a szülők is beleszóltak gyermekük párválasztásába. Az ö szemükben természetesen a tehetősebb családok gyermeke volt az ideális jelölt.
A jegygyűrűt a fiú vette meg, emellett pénzt is adott a menyasszonynak, aki nem költhette el, hiszen ezt már az új háztartásba vitte magával. A lány zsebkendőt adott cserébe. A jegyváltás csendben történt. A fiatalokon kívül csak az örömszülők és a két leendő tanú volt jelen. Ezt követően a menyasszony szülei a vőlegény szüleihez mentek "háztűznézőbe". A jegyváltással ellentétben a lakodalom már rendszerint hangosabb, "parádésabb" volt, legtöbbször vasárnap tartották. Természetesen ezekből a lakodalmakból sem hiányozhatott a vőfély. A mádi vőfélyek soha nem kötötték át magukon a más helyeken szokásos háziszőttes hosszú kendőt. "Azt csak a falusiak csinálják"- mondta néhány gőgösebb közülük. Ehelyett kis mirtusz ágat és fehér kesztyűt viseltek. A vőfélyi "kellékek" beszerzése a nyoszolyólányok feladata volt, csakúgy, mint ahogy a menyasszonyi koszorú biztosítása is.
A vőfély a nászával kísérte a vőlegényt a lányos házhoz. A menyasszonyt kikérése után elbúcsúztatták szüleitől, testvéreitől, barátnőitől, szomszédaitól. A szomorkodás azonban nem tartott sokáig, hiszen a fiatalok - az örömszülők nélkül - indultak esküdni. A hazaérkezés sok mókával zajlott. Gyakran szalagokkal elkötötték az ifjú pár útját, csak a vőfély váltságdíja után engedték tovább őket. Hazaérve az örömszülők borral és kaláccsal fogadták a fiatal házaspárt. Ezután kezdődhetett a reggelig tartó mulatozás. A vendégek szórakoztatása a vőfély feladata volt. Arra is figyelnie kellett, hogy a vendégek előtt mindig legyen enni- és innivaló is. Ezen hagyományok közül néhány a mai lakodalmakban is visszaköszön. A menyasszony kikérése, búcsúztatása ma is megtalálható egy-egy esküvő menetében, gyakran ma is vőfély kínálja a vacsora fogásait humoros versikéivel.
A lakodalmak után hamar beköszöntött a tél, magával hozva a legszentebb ünnepet. Advent idején nagyszüleink hajnali misékre jártak. Szenteste együtt örültek az apró, de annál kedvesebb ajándékoknak. Ilyenkor szeretet volt és béke. Az ajándékozás után együtt fogyasztotta el a család a bobájkát, ezt a hagyományos, karácsonyi ételt, amit igény szerint mákkal, dióval vagy túróval készítettek el.
Később a kántálók énekétől volt hangos a falu. Jókívánságaikért kántálópénzt kaptak. A pásztorok, csordások, bojtárok is járták a falut. Rézkürtön fújták a "Mennyből az angyal"-t. A bojtárok korsót vittek magukkal, ebbe gyűjtötték az útközben kapott bort. Az este talán legcsodálatosabb pillanata a betlehemezés volt. Először két "angyal" lépett a házba, gyönyörű fehér ruhába öltözve, kezükben tartva a szépen kivilágított betlehemi kistemplomot, utánuk jött a "bundás", az "öreg", a "guba" és a többiek. Versekkel, énekekkel erősítették az emberek egymás iránti szeretetét, összetartozását. Ezekben az eseményekben vallási hovatartozástól függetlenül minden ember részt vett. A szenteste boldogságáért, a békéért, a szeretetért az éjféli misén adtak hálát Istennek az emberek. A jelen karácsonyaiba is szeretnénk visszahozni a betlehemezés, kántálás pillanatait. Remélhetőleg nem hagyjuk kihalni ezeket a csodálatos hagyományokat.