Legfrissebb bejegyzések:
2012-05-09
Pályázat | részletek
Tornyosnémeti Község Önkormányzatának PÁLYÁZATI FELHÍVÁSA kéményseprő-ipari közszolgáltató kiválasztására A dokumentum letölthető .pdf formátumban. - letöltés...
Pályázat | részletek
Tornyosnémeti Község Önkormányzatának PÁLYÁZATI FELHÍVÁSA kéményseprő-ipari közszolgáltató kiválasztására A dokumentum letölthető .pdf formátumban. - letöltés...
2011-05-10
A szőlő násza | részletek
Időpont: 2011. június 4. Helyszín: Tarcal, Gróf Degenfeld Szőlőbirtok A szőlővirágzás ünnepe, Gróf Degenfeld Szőlőbirtok! Idén hagyományőrző kezdeményezésként Tarcalon...
A szőlő násza | részletek
Időpont: 2011. június 4. Helyszín: Tarcal, Gróf Degenfeld Szőlőbirtok A szőlővirágzás ünnepe, Gróf Degenfeld Szőlőbirtok! Idén hagyományőrző kezdeményezésként Tarcalon...
Régi Mádi Bálok
Mád Borsod-Abaúj-Zemplén megye hegyektől ölelt települése. Egykor Alsó-Zemplén szőlő-,bortermeléssel és borkereskedelemmel foglalkozó mezővárosa, s ahogy mondták Tokaj-Hegyalja központja. Virágkora a XVIII.század második fele, s a XIX.század. Ebben az időben tartott bálok tették a nevét országosan ismertté. Olyannyira, hogy Fényes Elek:Magyarország geográfiai szótára c. átfogó munkájában külön megjegyzi Mád nevénél:”A hegyaljai szüret alkalmával tartani szokott táncvigalma országszerte híres.” A nevezetes báloknak ma már csak az emléke él, az is egyre halványuló. Egyetlen eleme maradt máig fent, az, amit szüreti felvonulásnak hívunk.
A hegyaljai ember életmódja, hétköznapja, szórakozása, mulatozása, öröme, bánata a szőlőhöz kötődik. A több hónapi szőlőmunka után a szüret nem csak a betakarítást jelenti, ez a vígasság ideje is. Régen ez még inkább így volt. Ilyenkor megélénkültek a mezővárosok, nemcsak a munkásnép jött szüretelni, hanem jöttek a szőlők urai a birtokosok, azok vendégei, és jöttek a borkereskedők messzi országokból:lengyelek, oroszok, németek. Hangos volt a hegyoldal, szólt a zene, a dal. Ilyenkor a hegyaljai városok vendégfogadókká váltak.
Mád már csak azért is nevezetes hely volt, mert itt volt a nagyurak gyülekező és találkozó helye. Talán azért is tartattak itt azok a nevezetes bálok, amelyeket rendszerint szüret után, késő ősszel rendeztek mágnásaink. Itt látta vendégül Szemere Miklós költő Arany Jánost, Tompa Mihályt, Lévai Józsefet és a kor magyar irodalmának sok jeles képviselőjét.
Hol, s hogyan zajlottak le ezek a bálok?
Az Andrássy-család, a város egyik földbirtokosa, a Fő utcán emeletes házat építtetett. Ennek egyik szintje volt a bál terem, a „szálával”. mely nagyságra a megyeháza nagy terme után következett a megyében. Volt férfi és női öltözője, étterme, biliárdozója, és vendégszobái.
Ebbe a terembe invitálták a közönséget a napokig tartó mulatságra.
A Pesti Hírlap 1841.november 10-i számában Mezősy László ad ízelítőt egy mádi úri bálról. Olvassunk csak bele!
„Általában szebb szüretre rég emlékezem, s ezt érezték a f.hó 21-én és 24-kén tartott mádi táncvigalmak is. Csinos divat kocsik robogtak el egymást sűrűn váltogatva, a Hegyalját végig kígyózó fehér töltésen, kecses női fők tekintgetve ki a Kölber-batárok csillogó üvegein, és mind csak Mádra, és mind csak a regényes völgyben fekvő Mád felé.
Este megyei hangászunk Bunkó Antal bandájának zenéje mellett megnyílt a vigalom, meglehetős számú gyülekezet, csinos világítás, a dús házbirtokos nőhöz nem igen illő arasznyi tükrök, igazi fullasztó por, de sok szép nő, csinos férfiak tevék a terem ékeit”.
Természetesen nemcsak az urak tartottak bálokat, hanem a polgárság is, amelyen mindig megjelent a helybeli és megyei előkelőség is. Ezek- ritka kivétellel-farsang idején voltak. Amellett, hogy ez volt a bálok klasszikus ideje, a szőlőmunka ekkor adott „szabadságot” az első borfejtés és a metszés munkája között. Ilyenkor egymást érték a vigasságok, mindegyiknek megvolt a sora, rendje.
Voltak iparos bálok, ezeket az 1811-ben alakult bodnár céh rendezte. A ránk maradt kevés írásos emlékből csak annyit lehet tudni, hogy kézzel írott meghívókat csináltak, s nevezetessége a bodnártánc volt. Ennek a nagy ügyességet kívánó táncnak, melyet csak férfiak, bodnárlegények jártak, mára már az emléke is elenyészett.
Jóval nagyobb külsőségek között mentek végbe az un. Kapás és fáklyás bálok.
A bálokat ünnepélyes felvonulás, hívogatás előzte meg. Mind ennek, mind az utána következő vígasságnak a menete nagyon kevés eltérést mutatott, akár a fáklyás, akár a kapás társaság rendezte.
Míg a bálok a „szálában” voltak, általában három napig tartott a vasárnap, kedden és csütörtökön. A felvonulás mindig a vasárnapi, kezdő bál előtt volt.
A rendezők munkája mid két társaságnál a bált megelőző gyűlésen kezdődött. Először meghatározták a célt, hogy mire fordítják a bevételt. Kezdetben a pénz a társaság kasszáját gyarapította,1852-től a nagy mádi tűzvész után-évtizedeken át jótékony célra fordították. Miután tisztázták az anyagiakat, megrendelték a zenészeket, megválasztották a tisztségviselőket, hogy kik „tartják” a bált. A felkérést mindenki megtiszteltetésnek vette, és igyekezett tisztében a leggondosabban eljárni. Így választottak két vőfélyt (táncmestert) rendszerint jó táncos és köztiszteletben álló fiatal házasembert, két törököt, egy pásztort, négy vagy hat sáfárt, ennek fele boros, fele tőkés sáfár és hívogató vőfélyeket. Minden szereplőnek jutott feladat a menetben, s kinek több, kinek kevesebb a bálban is.
A sáfárok a bálok rendezői voltak. Ők gazdálkodtak a borral és a pénzzel. A felvonuláson kettő, szőlővel dúsan megrakott tőkét vitt, ő volt a tőkés sáfár. Ez a tőke mutatta, hogy ilyen bő termést várnak, a szőlőfürtök pedig a bálteremben felaggatva emelték a jókedvet. Ugyanis nem volt szabad csipegetni róluk. A szőlőpásztor vigyázta a csintalankodókat, s ha valakit lopáson kapott, annak büntetéspénzt kellett fizetnie. Ez a pénz növelte a bál és a pásztor bevételét.
A boros, más néven kannás sáfárok kannában bort, tálcán poharakat vittek, ebből kínálgattak a menet közben, később a bálon ők voltak a boros gazdák, akik arra is vigyáztak, hogy az ingyen ital senkinek meg ne ártson. A sáfárok tisztségét hosszú fehér kötényük jelezte, fehér vászonból való, térden alul érő. Magából az anyagból semmi se látszott ki a rávarrt sok csipke és pántlika miatt.
A vőfélyeket is meg lehetett öltözékükről ismerni. Fekete nadrág, csizma, rövid kabát, zakó azon átvetett széles nemzetiszínű szalag, fehér kesztyűs kezükben szalagos nádpálca, fejükön gyöngyökkel, aranyláncokkal gazdagon díszített huszárcsákó. Ez a fejfedő csak a kapásoké volt, a fáklyások virágos kalpagot viseltek.
A vőfélyek voltak a táncmesterek, nekik volt a legtöbb dolguk. Jártak házról házra hívogatni, a bálban vigyáztak a rendre, a táncolókra, ők parancsoltak a cigánynak. A vőfélyekhez nyoszolyólányok illettek, voltak azok is. A társaság elnöke nevezte ki a lányt, ezután felkérték őket segíteni. A nyoszolyólányok díszítették a csákót. A csákót aztán versben kérték ki a vőfélyek, s mellé még egy szalagból készült csokrot is kaptak a mellükre. Ezek a lányok jutalmul a bálon éjfél előtt és éjfél után kétszer feltehették a vőfélycsákót, s akkor ők osztották be a táncot.
A XIX. Sz. végén a bálok fő tánca volt a csárdás, a körmagyar, a palotás, később a rezgő, a kuruc csárdás, a japán csárdás. A kezdő táncot osztónak nevezték. Egy sajátos dallam mellett a táncmester táncra szedte össze a jelenlevőket, vigyázva senki ki ne maradjon, az előkelő és köznép együtt mulasson, nehogy valaki petrezselymet áruljon.
Lépjünk be Gyöngyösi tanító úrral a szálába, s vele együtt gyönyörködjünk mi is!
„Osztás következik! A nők a jobb, a férfiak a baloldalra szíveskedjenek állni-hallatszott harsányan. Az elnöki asztalnál megjelentek a vőfélyek és feltették a csákót, mert hivatalos ténykedést csak csákóban lehetett végezni. Fontoskodtak a sáfárok, felcsendült az osztótánc dallama, saséroztak a vőfélyek a szép lányokhoz, s míg a leányok a kedvükre való táncost meg nem találták, addig együtt saséroztak, vagyis passzé lépéssel táncoltak. S amikor a menyecskéket beosztották, s mindenkit, aki táncolni óhajtott, felcsendül a rezgő hangja, perdül a leány, cifrázta a legény igazi magyar virtussal.”
Így, ilyenformán volt ez, míg „az édes emlékű”bálház le nem égett 1895-ben, nagy gondot okozva ezzel a mulatni vágyó ifjúságnak. Ekkor Lőwy Mór kocsmáros nyári mulatót építtet kocsmája kertjében. Később aztán a kocsma nagyterme vált általános táncteremmé.
Változtak az idők. A bálház ugyan újra központja lett a szórakozásnak, de már minden másképpen volt, mint régen!
Ajánlja a cikket ismerősének | Nyomtatható verzió | Cikk tetejére
Kapcsolodó cikkek:
Mád Borsod-Abaúj-Zemplén megye hegyektől ölelt települése. Egykor Alsó-Zemplén szőlő-,bortermeléssel és borkereskedelemmel foglalkozó mezővárosa, s ahogy mondták Tokaj-Hegyalja központja. Virágkora a XVIII.század második fele, s a XIX.század. Ebben az időben tartott bálok tették a nevét országosan ismertté. Olyannyira, hogy Fényes Elek:Magyarország geográfiai szótára c. átfogó munkájában külön megjegyzi Mád nevénél:”A hegyaljai szüret alkalmával tartani szokott táncvigalma országszerte híres.” A nevezetes báloknak ma már csak az emléke él, az is egyre halványuló. Egyetlen eleme maradt máig fent, az, amit szüreti felvonulásnak hívunk.
A hegyaljai ember életmódja, hétköznapja, szórakozása, mulatozása, öröme, bánata a szőlőhöz kötődik. A több hónapi szőlőmunka után a szüret nem csak a betakarítást jelenti, ez a vígasság ideje is. Régen ez még inkább így volt. Ilyenkor megélénkültek a mezővárosok, nemcsak a munkásnép jött szüretelni, hanem jöttek a szőlők urai a birtokosok, azok vendégei, és jöttek a borkereskedők messzi országokból:lengyelek, oroszok, németek. Hangos volt a hegyoldal, szólt a zene, a dal. Ilyenkor a hegyaljai városok vendégfogadókká váltak.
Mád már csak azért is nevezetes hely volt, mert itt volt a nagyurak gyülekező és találkozó helye. Talán azért is tartattak itt azok a nevezetes bálok, amelyeket rendszerint szüret után, késő ősszel rendeztek mágnásaink. Itt látta vendégül Szemere Miklós költő Arany Jánost, Tompa Mihályt, Lévai Józsefet és a kor magyar irodalmának sok jeles képviselőjét.
Hol, s hogyan zajlottak le ezek a bálok?
Az Andrássy-család, a város egyik földbirtokosa, a Fő utcán emeletes házat építtetett. Ennek egyik szintje volt a bál terem, a „szálával”. mely nagyságra a megyeháza nagy terme után következett a megyében. Volt férfi és női öltözője, étterme, biliárdozója, és vendégszobái.
Ebbe a terembe invitálták a közönséget a napokig tartó mulatságra.
A Pesti Hírlap 1841.november 10-i számában Mezősy László ad ízelítőt egy mádi úri bálról. Olvassunk csak bele!
„Általában szebb szüretre rég emlékezem, s ezt érezték a f.hó 21-én és 24-kén tartott mádi táncvigalmak is. Csinos divat kocsik robogtak el egymást sűrűn váltogatva, a Hegyalját végig kígyózó fehér töltésen, kecses női fők tekintgetve ki a Kölber-batárok csillogó üvegein, és mind csak Mádra, és mind csak a regényes völgyben fekvő Mád felé.
Este megyei hangászunk Bunkó Antal bandájának zenéje mellett megnyílt a vigalom, meglehetős számú gyülekezet, csinos világítás, a dús házbirtokos nőhöz nem igen illő arasznyi tükrök, igazi fullasztó por, de sok szép nő, csinos férfiak tevék a terem ékeit”.
Természetesen nemcsak az urak tartottak bálokat, hanem a polgárság is, amelyen mindig megjelent a helybeli és megyei előkelőség is. Ezek- ritka kivétellel-farsang idején voltak. Amellett, hogy ez volt a bálok klasszikus ideje, a szőlőmunka ekkor adott „szabadságot” az első borfejtés és a metszés munkája között. Ilyenkor egymást érték a vigasságok, mindegyiknek megvolt a sora, rendje.
Voltak iparos bálok, ezeket az 1811-ben alakult bodnár céh rendezte. A ránk maradt kevés írásos emlékből csak annyit lehet tudni, hogy kézzel írott meghívókat csináltak, s nevezetessége a bodnártánc volt. Ennek a nagy ügyességet kívánó táncnak, melyet csak férfiak, bodnárlegények jártak, mára már az emléke is elenyészett.
Jóval nagyobb külsőségek között mentek végbe az un. Kapás és fáklyás bálok.
A bálokat ünnepélyes felvonulás, hívogatás előzte meg. Mind ennek, mind az utána következő vígasságnak a menete nagyon kevés eltérést mutatott, akár a fáklyás, akár a kapás társaság rendezte.
Míg a bálok a „szálában” voltak, általában három napig tartott a vasárnap, kedden és csütörtökön. A felvonulás mindig a vasárnapi, kezdő bál előtt volt.
A rendezők munkája mid két társaságnál a bált megelőző gyűlésen kezdődött. Először meghatározták a célt, hogy mire fordítják a bevételt. Kezdetben a pénz a társaság kasszáját gyarapította,1852-től a nagy mádi tűzvész után-évtizedeken át jótékony célra fordították. Miután tisztázták az anyagiakat, megrendelték a zenészeket, megválasztották a tisztségviselőket, hogy kik „tartják” a bált. A felkérést mindenki megtiszteltetésnek vette, és igyekezett tisztében a leggondosabban eljárni. Így választottak két vőfélyt (táncmestert) rendszerint jó táncos és köztiszteletben álló fiatal házasembert, két törököt, egy pásztort, négy vagy hat sáfárt, ennek fele boros, fele tőkés sáfár és hívogató vőfélyeket. Minden szereplőnek jutott feladat a menetben, s kinek több, kinek kevesebb a bálban is.
A sáfárok a bálok rendezői voltak. Ők gazdálkodtak a borral és a pénzzel. A felvonuláson kettő, szőlővel dúsan megrakott tőkét vitt, ő volt a tőkés sáfár. Ez a tőke mutatta, hogy ilyen bő termést várnak, a szőlőfürtök pedig a bálteremben felaggatva emelték a jókedvet. Ugyanis nem volt szabad csipegetni róluk. A szőlőpásztor vigyázta a csintalankodókat, s ha valakit lopáson kapott, annak büntetéspénzt kellett fizetnie. Ez a pénz növelte a bál és a pásztor bevételét.
A boros, más néven kannás sáfárok kannában bort, tálcán poharakat vittek, ebből kínálgattak a menet közben, később a bálon ők voltak a boros gazdák, akik arra is vigyáztak, hogy az ingyen ital senkinek meg ne ártson. A sáfárok tisztségét hosszú fehér kötényük jelezte, fehér vászonból való, térden alul érő. Magából az anyagból semmi se látszott ki a rávarrt sok csipke és pántlika miatt.
A vőfélyeket is meg lehetett öltözékükről ismerni. Fekete nadrág, csizma, rövid kabát, zakó azon átvetett széles nemzetiszínű szalag, fehér kesztyűs kezükben szalagos nádpálca, fejükön gyöngyökkel, aranyláncokkal gazdagon díszített huszárcsákó. Ez a fejfedő csak a kapásoké volt, a fáklyások virágos kalpagot viseltek.
A vőfélyek voltak a táncmesterek, nekik volt a legtöbb dolguk. Jártak házról házra hívogatni, a bálban vigyáztak a rendre, a táncolókra, ők parancsoltak a cigánynak. A vőfélyekhez nyoszolyólányok illettek, voltak azok is. A társaság elnöke nevezte ki a lányt, ezután felkérték őket segíteni. A nyoszolyólányok díszítették a csákót. A csákót aztán versben kérték ki a vőfélyek, s mellé még egy szalagból készült csokrot is kaptak a mellükre. Ezek a lányok jutalmul a bálon éjfél előtt és éjfél után kétszer feltehették a vőfélycsákót, s akkor ők osztották be a táncot.
A XIX. Sz. végén a bálok fő tánca volt a csárdás, a körmagyar, a palotás, később a rezgő, a kuruc csárdás, a japán csárdás. A kezdő táncot osztónak nevezték. Egy sajátos dallam mellett a táncmester táncra szedte össze a jelenlevőket, vigyázva senki ki ne maradjon, az előkelő és köznép együtt mulasson, nehogy valaki petrezselymet áruljon.
Lépjünk be Gyöngyösi tanító úrral a szálába, s vele együtt gyönyörködjünk mi is!
„Osztás következik! A nők a jobb, a férfiak a baloldalra szíveskedjenek állni-hallatszott harsányan. Az elnöki asztalnál megjelentek a vőfélyek és feltették a csákót, mert hivatalos ténykedést csak csákóban lehetett végezni. Fontoskodtak a sáfárok, felcsendült az osztótánc dallama, saséroztak a vőfélyek a szép lányokhoz, s míg a leányok a kedvükre való táncost meg nem találták, addig együtt saséroztak, vagyis passzé lépéssel táncoltak. S amikor a menyecskéket beosztották, s mindenkit, aki táncolni óhajtott, felcsendül a rezgő hangja, perdül a leány, cifrázta a legény igazi magyar virtussal.”
Így, ilyenformán volt ez, míg „az édes emlékű”bálház le nem égett 1895-ben, nagy gondot okozva ezzel a mulatni vágyó ifjúságnak. Ekkor Lőwy Mór kocsmáros nyári mulatót építtet kocsmája kertjében. Később aztán a kocsma nagyterme vált általános táncteremmé.
Változtak az idők. A bálház ugyan újra központja lett a szórakozásnak, de már minden másképpen volt, mint régen!
Ajánlja a cikket ismerősének | Nyomtatható verzió | Cikk tetejére
Kapcsolodó cikkek:
|
